07 - Kech

Már több, mint két hete beteg vagyok. Kezdődött először egy lázas éjszakai izzadással, aztán nátha-torokfájás kombináció levertséggel tűzdelve. Közben tettünk egy egy hetes kitérőt Vác-Budapest irányába, hogy adjunk három koncertet. Ez sem tett jót ebben a nagy hidegben. Most meg a belek rosszalkodnak. Végigmegy rajtam ez a kánya, mint a harcmezőn a győzedelmes hadúr a legyőzöttek korpuszain lépkedve, és közben árgus szemekkel figyeli, hogy hol van még egy-egy nyöszörgő haldokló, akiben még van annyi életerő, hogy azt ki lehessen belőle préselni egy jól irányzott szuronydöféssel, amit a hadúr gyermeki játékossággal osztogat is rendesen, hogy nehogy baj legyen.

Na de ott a sok halott között, ott hova már a hadúr szemei nem láthatnak el, ott lapul ugrásra készen a sok jó gyógyító finomság, amivel ilyentájt kényeztetni szoktam magam, mint pl. a jól bevált teám:

Kb. egy liter vízbe pár percig főzök egy szem csillagánizst, majd áztatok bele jó sok reszelt gyömbért, egy kis darab csilipaprikát, egész fahéjat, meg ha van, akkor borsmentát, kamillát, citromfüvet, kakukkfüvet. Bátrabbak rakhatnak bele borsot is, bár így sem egy gyenge valami, arról nem is szólva, hogy a gyömbér mit tud csinálni az elfogyasztás után odabenn. A végén általában gáztámadással űzetik ki a gonosz hadúr a csatatérről...

06 - Pech

Délelőtt zsupsz be a kocsiba, megyünk bevásárolni! Terv: alapdolgok Árkádban, aztán vásárcsarnok. Fel is parkoltam az Árkád tetejére, az első óra úgyis ingyenes, addig meg lazán végzünk. Penészes, régi könyveket is vittünk a szelektívbe, büdös volt a kezem a pakolástól, így elmentem kezet mosni. Onnan meg már iszkolni is kellett kifelé, mert "technikai okok miatt" el kellett hagyni az épületet. Bombariadó. Ez látszott a sok kommandós jelenlétéből is. Na bumm, kocsi a tetőn, benne még a könyvek, meg miegymás. Mentünk gyalog a piacra, utána haza, közben csodálkozás, hogy mennyi rendőr van mindenütt. Felmarkoltuk a bringákat, aztán irány egy másik bevásárló egység. Na igen, de párom kerekei laposak. Sebaj, pumpa nem lévén az útba eső benzinkútnál majd felfújjuk. Már ha autószelep van rajta. De nem az van, mint ahogy a benzinkúton ez kiderült. Na bumm, akkor toljuk tovább, a bolt már nincs messze. Megsétáltattuk a bringákat.

Kettőkor kellett volna robbannia az állítólagos bombáknak. Nem robbantak. Na bumm. Akkor kinyitották az Árkádot, így hozzájutottam a kocsihoz. Fizetni nem kellett. Délután próba a trióval, közben telefonos segítségnyújtás a vacsora kukorica salátájának alapjául szolgáló majonéz megkeveréséhez:

Egy egész tojás valami magasabb edénybe (én a botmixerhez adott mérőedényt használom). Bele egy bő teáskanálnyi mustár, fél-fél teáskanálnyi cukor és só. Ecetből épp egy pár cseppnyi, mondjuk van, hogy citromlével csinálom, abból is nagyon kevés kell, de ízlése válogatja. Mindezt felöntöm 3 dl napraforgó olajjal, bele a botmixer, aztán fél perc alatt kész a kőkemény, isteni majonéz.

05 - Poétai rugam

Horkol a kutya a fotel
mellett, hol én ülök.
Házunk nem hotel,
kezemben toll, nem csülök,
De jól csücsülök.

04 - Glettputz

Hovatovább hatodik éve lakom a lakásomban, melyet alapvetően szeretek, bár régi, meg összegányolt épület lévén elég sok baj van vele. Vizesedik alulról, felül néha beázik. A tetőre költeni kéne sokat, de én már nem akarok. Így elhatároztam, hogy megválok tőle.
Most a szépítgetési fázis van, glettelek, festek, ahol kell vakolok is.

Éveken keresztül ezt csináltam. Gletteltem, festettem, ahol kellett vakoltam is. Sőt falaztam, hideg-, meg melegburkoltam, fugáztam, villanyt szereltem, betonoztam. Magyarán spóroltam. Vagy a fene tudja, mert közben meg másra nem volt idő.

A nyomor, meg az elkeseredettség egy normális emberből azt préseli ki, hogy előre menekül, hogy csinál akármit, valamit. Változtat a körülötte lévő világon, hogy jobb legyen, hogy jobban éljen benne, hogy a szűk kis életcsövön olajozottabban préselődjön, csusszanjon tovább. Én is ezt tettem, igazából nem voltam, voltunk olyan helyzetben, hogy építkezhessünk, csak az igény volt, meg az álmodozás, így csináltam magam. És bár sok év elment így, sok félkész dolog között éltünk, ami lelombozó egy idő után (és persze motivál a befejezésre), de sokat tanultam is belőle.

Például azt, hogy hogyan kell glettelni:
Elmégy a multiba azzal a céllal, hogy megveszed az előre kikevert masszát, gondolván, hogy majd elég lesz egy 5 kilós zsákkal. Mikor látod a polcon, rájössz, hogy kevés, de persze a pénzed is kevés, így megveszed az olcsóbb poralapút, amit majd te keversz össze vízzel.

Vödör keresés, pucolás. Víz, bele a por, keverőszár a gépbe, trutyizás. Megállapítod, hogy még nem felejtettél el glettelni, mert most is jól megy. A kikevert adag pont elfogy, mire menned kell koncerthelyszíneket meózni a karácsonyi Golestan koncerthez.
Másnap újabb adag kever a második réteghez. Na, de a maradék porhoz túl sok vizet adsz, így híg marad. Fejvakarás, kamrában régi glett megtalál, aljas módon azzal "feljavít", amitől jó lesz az állag, de hamar megköt. A felét kidobod, mert már kenhetetlenül kemény. Ha megint lesz pénzed, akkor majd elmégy a multiba még egy zsákért.

Szóval így megy ez.

03 - Pötty főz

Készül az ebéd! Párocskám keze alól jó kis illatok terpeszkednek szét a lakásban.

Na de nem is ez a lényeg, hanem a tegnapi koncert, amit adtunk a Trio A-val, meg az utána következő örömzene egy másik helyen, meg a ma reggeli próba egy harmadik zenekarral. Ez a három megmozdulás egész kereken leírja a jelenlegi zenészi profilomat, főleg, hogy szembeállítja a múltammal. Van viszonyítási alap.
Szóval volt egy koncert. Klasszikus füstös jazz-kocsma hangulat, nagy érzelmek, indulatok, nagy muzsikálás. Szólók után tapsok, számok után izzadságtörölgetés. Ez lennék én most, már ami a nagy önmegvalósítást illeti.
Aztán volt utána egy kis nosztalgia. Régi zenésztárs szólt, hogy menjek majd, mert majd eljátszunk pár diszkóslágert buliból a régi kollégákkal. Így is lett. És nem esett jól. Nem csak azért, mert az amúgy a bulit játszó zenekar basszerosa ötször jobb volt nálam, hanem egyszerűen kinőttem ezt a miliőt. Továbbléptem a halkabb és az érdekesebb felé.
Aztán meg ma reggel ez a próba. Hangszerbemutatót csinálunk egy zeneiskolának. Na, ez a másik jelenlegi oldalam, a megélhetési. Ezt talán nem kell ecsetelnem.

A cél: az önmegvalósítás és a pénzkereset összehaverkodtatása egymással. Na nem úgy, hogy a pénzkereset legyen az önmegvalósításom. Akkor csináltatnék egy olyan bőgőt, aminek az F-luka dollárjel formájú. Hehe, nem is rossz ötlet!

Az ebéd nagyon finomnak ígérkezik!

Tejszínes gombaleves mindenféle jóval:

Kis olivaolajon sonkakockát (lehetőleg házi félét) rottyantani. Rá a hagyma (vörös és egy fej), fokhagyma, gomba, dinszt. Tárkony, kakukkfű, rozmaring (a kertből), só (sonka miatt kevés), bors. Kb. 3 dl vízzel felhúz, majd tejszín belerak, összeforral.
Krumpligombóc készítésének vágyával túl híg tészta keverése, majd végül galuska szaggatása a rottyanó lébe.

Utána szezámmagos rántott csirkemell kicsit elszerecsendiózott krumplipürével, vegyes salival. Hason hintázás.

02

Ezt a blogot eredetileg "csak" annak a szent célnak szántam, hogy közzétegyem az én kis szakdolgozatomat, amit még 2007-ben írtam annak érdekében, hogy megkapjam a diplomám. Amit azóta egyszer sem használtam.

Hogy lett ez a szakdoli? Lett, nem tudom. Nem akartam semmi konvencionálisat írni. Mindig vonzott a dolgok kreatív módon való megoldása, ami persze sokszor a nagyot fingás akarása közbeni bekakkantással végződött. Ihlet, meg normális ötlet nélkül nem lehet jót alkotni. Most is kicsit így érzem magam, de hátha mégis az írás közben megjön a lendület is. Most még nincs.
Szóval a szakdolgozat. Tanárom a kezembe nyomta a Süskind kötetet, meg hogy látta már élőben is, a Darvas játszotta, zseniális volt. Elolvastam egy este alatt – nem egy hosszú mű – és meg is volt a fejemben a szakdoli, legalábbis egy kezdetleges, ködös elképzelés. Megvallom, hogy pár dolgot csak azért tettem bele, mert ez egy szakdolgozat, de így lett kerek.

Azt hiszem most rájöttem, hogy miért ez a nagy írási kényszer! Ok, egy dolog biztosan hajt, mégpedig az a gyarló késztetés, ami abból ered, hogy megnéztem a blog statisztikáját, ami alapján talán megéri írni bele. De nem ez a lényeg. Hanem, hogy ma lepucoltam a bőgőmet. Ezer éve nem tettem ilyet, szégyenlem is, ígérem, hogy mostantól rendszeresen ledzsuvázom! Szóval most a jó öreg világot megjárt húrjaim kicsit fényesebben szólnak, és a fogólapon sincs az a gusztustalan gyanta, meg kézzsír réteg. Csilli-villi! És valahogy ez kihat a pici kis lelkemre is, ami szintén űrítkezni kíván.

De ez csak a kezdeti fázis, hagyom, hadd ülepedjen ami ki akar jönni. Addig is itt a szakszerű húrmosás mikéntje:

Előljáróban annyit, hogy ha igazán friss hangot akarunk a leöregedett húrral megáldott hangszerünkből előcsalni, akkor kell venni új húrt. Nincs rá pénz. Ok. Akkor mossuk. Főleg, ha a megelőzésnek szánt mindenkori játék utáni áttörölgetést is hanyagoljuk, mint én sokszor.
Szépen lefektetjük a hangszert az asztalra, persze valami rongyot rakjunk alá, úgy kényelmesebb neki. Az egyik húrt leeresztjük egy hanggal, mondjuk a G-t F-re. Így kicsit lazább lesz, könnyebben alá tudunk nyúlni. Egy tiszta, száraz pamutrongyot átnedvesítünk kicsit ásványi olajjal, de a vazelin is jó. Én mezei szerszámolajat használok. Ezzel az olajos ronggyal jól átdörzsöljük a húrt. Mondanom sem kell, hogy gusztustalan fekete mocsok ragad a rongyra, érdemes sűrűn forgatni. Ha megvagyunk a G-húrral, akkor visszahúzzuk, majd a D-húrt engedjük le és suvickolunk tovább. Ha megvagyunk az összes húrral, akkor jöhet az alkohol! Tiszta ruha ismét, rálotty az alkoholt (lehet kapni gyógyszertárban 70%-t) aztán azzal dörgölünk. Leoldja az olajat, a maradék zsírt, gyantát, mocskot, tisztítja a fogólapot. Persze utána jó olajszagú lesz a nyak, de idővel kipárologja magát.

Na, csak megjött a lendület! Így ennek fényében folyt. köv.!

Tények és gondolatok a nagybőgőzésről Patrick Süskind: A nagybőgő című műve nyomán

Előszó

Ha bárki kérdezi, mivel foglakozom, elkerekedik a szeme és mosolyog mikor hallja, hogy nagybőgőzöm. Manapság művészembernek lenni egyenlő a „csodabogársággal”, a legritkább esetben jár érte olyan tisztelet, mint akár száz évvel ezelőtt, főleg ha ritkán látható, hallható hangszeren játszik. Rendszeresen járok-kelek az utcán, vállamon a hangszerrel, így könnyűszerrel elvégezhetem személyes statisztikámat arról, hogyan viszonyulnak az emberek hozzám, mint nagybőgőshöz: legtöbbször kétféle tekintettel találkozom. Az egyik az imént említett mosoly, a másik pedig egy megrökönyödött pillantás a hangszer méreteit látván. Ha valaki hangot is ad véleményének, akkor legtöbbször a „mekkora gitár!” kiáltás harsan fel. Az emberek nem tudják, miből áll ez a mesterség. Legtöbbjük el sem tudja képzelni milyen katartikus tud lenni egy darab végén, ha az E-dúr akkordban én játszom a kontra E-t. Nem tudják milyen felelősséggel jár egy jazz zenekarban a játékom által összekötni a dobot és az akkordhangszert. Persze nem is kell feltétlenül átérezniük a helyzetemet, elég, ha élvezik a zenét, amit játszom, s ebből tudom, hogy jól csinálom.

Én szeretek nagybőgőzni és nem zavar, hogy lomha, hogy nehéz rajta játszani, és hogy leghátul ülök miatta a zenekarban. Bizony a nagybőgős a legritkább esetben kerül csak az előtérbe. Ha valaki zenész akar lenni, akkor általában az az álomkép lebeg előtte, hogy kinn áll a rivaldafényben és a produkció után neki szól a vastaps. Nagybőgővel a kézben ez csak keveseknek adatik meg. Ez a hangszer alapvető ellentmondása és az egyik válasz arra, hogy miért furák, vagy legalábbis miért nem „hétköznapi” emberek a nagybőgősök.

„A zenekarban a nagybőgős kell, hogy a legmuzikálisabb muzsikus legyen.” Ezek Beethoven szavai. Igaza lehet, hiszen ha nincs egy zenei ízléssel megformált basszus alap a zenekar „alatt”, nincs maga a zenekar sem. Ismét egy ellentmondás: funkciója szempontjából a nagybőgő főszerepet kap, viszont pont ezért kell magas fokú alázatot tanúsítania, hiszen mégiscsak ő az alap.

És mégis vannak nagybőgősök.

Szakdolgozatom témájául – melynek gerincét Patrick Süskind A nagybőgő című műve szolgáltatja - ennek kifejtését szánom, hogy milyen emberek választják hivatásuknak a nagybőgőzést, és hogyan viseltetnek hivatásuk iránt.


Az íróról

Patrick Süskind Ambachban született 1949. március 26.-án. Édesapja, Wilhelm Emanuel író és műfordító volt, hosszú éveken keresztül a Süddeutsche Zeitung című német napilapnál dolgozott és ifjúkori barátság fűzte Klaus Mann íróhoz. Süskind 1968 és 1974 között történelmet tanult az egyetemen Münchenben és Aix-en-provence-ban. Leghíresebb műve A parfüm - Egy gyilkos története (Das Parfüm - Die Geschichte eines Mörders) című regény 1985-ben jelent meg, amelynek hatalmas nemzetközi sikere azóta is nagymértékben rányomja bélyegét irodalmi pályafutására. A művet 46 nyelvre fordították le és világszerte mintegy 15 millió példányban kelt el. A regényt 2006-ban Tom Tykwer rendezésében megfilmesítették, a producer Bernd Eichinger volt. Ezen kívül néhány televíziós és mozifilm, illetve televíziós sorozat fűződik a nevéhez, így például a Monaco Franze (1982), a Kir Royal (1986), a Rossini (1997) és a Vom Suchen und Finden der Liebe (2005). Süskind nagymértékben elzárkózik a nyilvánosság elől. Életéről, munkájáról csak keveset tudni, ritkán ad interjút és alig kering róla fénykép. A tízrészes Monace Franze című sorozat kilencedik részében egy jelenetben rövid időre azonban felbukkan. Az író több kitűntetést is visszautasított már, így például a Tukan-díjat (Tukan-Preis, 1987) és a Frankfurter Allgemeine Zeitung irodalmi díját (FAZ-Literaturpreis, 1987).

Művei:

• A nagybőgő (Der Kontrabass, 1981)

• A parfüm - Egy gyilkos története (Das Parfum - Geschichte eines Mörders, 1985)

• A galamb (Die Taube, 1987)

• Die Geschichte von Herrn Sommer (1991)

• Drei Geschichten (2005)

Forgatókönyvei:

• Der ganz normale Wahnsinn (1980)

• Monaco Franze (1982)

• Kir Royal (1986)

• Rossini – oder die mörderische Frage, wer mit wem schlief (1997)

• Vom Suchen und Finden der Liebe (2005)

A könyvről

A művet Süskind 1981-ben írta. Eredetileg hangjátéknak készült, de - nem lehet tudni miért – színpadi monológ lett belőle. Keletkezésének okáról semmit sem tudni, mint ahogy az íróról sem sokat. A legtöbb, ami kiderülhet róla, az a művein keresztül történhet meg. A könyv olvasása közben párhuzamot véltem felfedezni Süskind, a nagybőgőse és a nagybőgős által mérhetetlenül utált Richard Wagner között. Mindhárman elvonultan élnek, vagy éltek, mindhárman elutasítják a közvetlen közszereplést (a nagybőgős is csupán hivatali kötelességnek tartja), és mégis mindhárman valami felejthetetlent, valami igazán nagyszerűt akarnak létrehozni. Ebből a hasonlóságból sokmindenre következtethetünk az írót illetően. Én elmennék odáig, hogy az író saját magáról mintázta a nagybőgős figuráját, de ennek igazságát döntse el mindenki maga.

A művet Magyarországon többen is előadták. Darvas Iván több mint százszor színpadra vitte.

A hangszer rövid története

„Nincs még egy hangszer, amelyiknek annyiféle típusa lett volna, mint a nagybőgőnek…meg lehetett őrülni bele!”

Süskind nagybőgőse ekképp szörnyülködik hangszere múltján, s joggal, hiszen valóban nagyon sok forma és hangolás létezett, mire kialakult az alig négyszáz éves nagybőgő mai, de még mindig nem egységes formája.

A 16. században a vonós együttesekben rendszeresen alkalmazták az un. basszushegedűt, melyet játék közben a földre állítottak, mint a mai nagybőgőket és az együttes legmélyebb, basszus szólamát szolgáltatta. A játszólapon hét érintő volt, ezzel szemben húrláb nem volt rajta.

A húrok egymás közt tiszta kvart távolságot zártak be a két középső húr kivételével, melyek terc távolságúak. Ez az un. terc-kvart hangolás, mellyel legkorábban itt találkozhatunk.

Bár a nagy basszus hegedű nem tekinthető a nagybőgő ősének, de funkciója és más rokon vonásai miatt a nagybőgő ősképeként tarthatjuk számon.

A viola egy olasz eredetű hangszercsoport, mely a 13. század folyamán került használatba és indult hatalmas fejlődésnek. A basszus hegedűvel szemben volt húrtartó lába, bár leginkább ovális, lekerekített alakjával különbözött a hegedűk „vállasabb” formáinál. A játszólapon érintők voltak, felettük 4-6 húrral.

A violák családja két fő csoportra volt osztható: viola da braccio és viola da gamba. Mindkét család rendelkezett magas- közép- és mély fekvésű tagokkal, mint diszkant, alt, tenor és basszus violák.

A gran basso viola da gamba, violone da gamba, vagy kontrabasszus gamba öt és hathúros változatban létezett. Hangolásában már megtalálható volt a mai nagybőgő hangolása is (E-A-D-G). Ezen már csak földre állítva lehetett játszani, de még egy oktávval feljebb, mint a nagybőgőn.

Ezzel szemben a gran basso viola da braccio hangolása:

És a gran quint-bass viola da braccio:

A kontrabasszus gambák történetében az eddigieken kívül még több más húrozat és hangolás is előfordult:

K. Tieffenbrucker gambája (1547)

Lodovico Zacconi padre bajor hercegi muzsikus gambája (1592)

Ventura Linarolo gambája (1586)

A 16. században már sok olyan basszusgamba készült, melyek részben már a nagybőgő felé mutatnak, valamint már készültek olyan nagybőgők, melyek még itt-ott magukon viselték a gambák egyes jegyeit. Ide is, oda is sorolhatóak, határesetek.

A 17. század során épült basszus gambák nagybőgőre való átalakításánál a mestereknek a legtöbb esetben már csak a hat, vagy öt húrnak megfelelő játszólapot kellett lecserélni a kevesebb húrozatnak megfelelően keskenyebbre és hosszabbra.

„Két évszázad teljes zenekari muzsikája – 1750-től napjainkig – a 4 húros nagybőgő vállán nyugszik. Nos, ezzel a zenével egyszerűen elsepertük a 3 húrost.”

Ezzel Süskind nagybőgőse a hangszer fejlődési történetének következő állomására utal, mikor már megvolt a mai hangolás, hol 4 húron, hol 3 húron (itt a legmélyebb húr hiányzott).

A nagybőgőkészítés történetében Gasparo da Salo a kiindulópont. Ő az aki már a 16. század végén tökéletes „igazi” nagybőgőket épített öt, négy- és háromhúros változatban. Ezeket ritkán kvintekben, de legtöbbször kvartokban hangolták. Salo nagybőgői ma is, minden változtatás nélkül használhatóak lennének.

A 18. században kisméretű bőgőket (halbbass, halbviolon) kezdenek építeni három húrral. Ezeknek a hangterjedelme lefelé egy kvártal rövidebb volt ugyan, de ezzel szemben hangjuk erősebb, világosabb volt. Ilyen pl.: Stradivari basettje (C. Claudius gyűjtemény, Koppenhága), mely mindössze 148 cm hosszú.

Ezt a hármas húrozatot a nagyalakú bőgőkön is, főleg a szólójátékban igen sokan előszeretettel alkalmazták és csak a 20. század elején tűnt el véglegesen. A később említett Bottesini is a háromhúros nagybőgőt tartotta az igazi szólóhangszernek és ezt iskolájában meg is indokolta. Nevezetesen azzal, hogy a jobb hangminőséget nem érdemes feláldozni egy kvárt hangterjedelemért lefelé, ami a szólójátékban amúgy is alig használatos. Ő kizárólag háromhúros hangszereken koncertezett.

Valóban tény, hogy a legutóbbi időkig írt versenyművek mintegy 95 százaléka a felső három húron játszódik, az E húr hangjai csak a legritkább esetekben szólalnak meg. Mindezek ellenére a háromhúros már teljesen a múlté. Sem kicsi, sem nagy alakban nem használják őket és csak a múzeumokban álmodoznak a régi dicsőségről.

Ennek magyarázatát a nagybőgős mondja el. Franciaországban, Spanyolországban, vagy Itáliában hiába játszott mindenki háromhúroson, mert Németországban és Ausztriában voltak a jobb komponisták, akik rendszerint négyhúrosra írtak. A nagybőgős is belátja, hogy a háromhúros szebben szólt, „na de ennek fejében nekünk volt egy Haydnunk, Mozartunk, nálunk voltak a Bach fiúk. Később meg Beethoven és az egész romantika.” És ezek a nagy nevek legtöbbször zenekarban szerepeltették a bőgőt, ahol bizony kell az E húr. Sőt, a nagybőgős szerint nem is érdekelte őket, hogy hogyan szól a bőgő: „Nekik a nagybőgő nem volt más, mint egy hangszőnyeg, amire ráhelyezhették szimfóniáikat”. Nem feltétlenül kell vele egyet értenünk.

Hogyan lesz valaki nagybőgős

„…egyetlen kollegám sincs, aki önként került volna a nagybőgőhöz. És ez sokatmondó körülmény.”

Persze ezzel a nagybőgős kissé túloz, de az tény, hogy nagyon kevés ember van, aki mindig is nagybőgőzni szeretett volna. A hangszer történelmének nagy alakjai is rendre hegedülni, vagy csellózni akartak, vagy valami teljesen más dologgal foglalkoztak, és történt valami az életükben, amiért a bőgőt választották, vagy azt kellett választaniuk.

Giovanni Bottesini:

A lombardiai Cremában született 1821-ben. Zenész családban nevelkedett, de az ismeretségi körben is nagy számmal voltak találhatók a zenei élet különböző és kitűnő képviselői. A kivételes tehetségű gyermek hétéves korától tanult hegedűt és zeneelméletet. Tanárai a család baráti köréhez tartoztak, így fokozott figyelemmel foglalkoztak vele.

1835-ben felvételre jelentkezett a milánói konzervatórium hegedű tanszakára, de ide hely hiánya miatt nem vették fel. Két szakon volt hely: a fagotton és a nagybőgőn. Jobb híján ő a másodikat választotta. Később saját visszaemlékezései szerint nem valami különösebb vonzalom, vagy hivatásérzet miatt választott így, hanem azért, mert a család túlnyomó része vonós hangszeren játszott. Arról nem szól a fáma, hogy eleinte mennyire volt, vagy nem volt elkeseredve, de hamar belerázódhatott, hiszen nemsokára már messze földön híressé vált hangszeres tudásáról és nagybőgőre írt darabjairól, melyeket természetesen maga adott elő.

Bottesini tipikus példája annak, hogy milyen egyszerű és kellemetlen okból válhat valaki nagybőgőssé, bár ha nem így döntött volna, kevesebbek lennénk a bőgőirodalom legszebb darabjaival.

Joseph Kampfer:

Pozsonyban született 1735-ben. Gyermekkoráról nincs adat. Pályafutását a császári hadsereg tisztjeként kezdte el. Egy ideig csapattestével Horvátországban állomásozott, és itt támadt az az ötlete, hogy valamilyen úton hírnevet szerez magának, csak ezt a katonai pályán nem remélhette. Rövid úton nyugdíjaztatta magát, majd adottságai ismeretében zenét kezdett tanulni. Saját bevallása szerint is csak azért választotta a nagybőgőt, mert itt számíthatott a legkevesebb vetélytársra. Tehát itt sem a hangszerhez való vonzódás volt az ok, hanem egyszerű emberi számítás, mely be is jött, hiszen később Kampfer tagja lett Eszterházán Haydn zenekarának. Ezidőtájt kezdődött az időszak, amikor Haydn szimfóniáiban mind nehezebb nagybőgő szólamokat írt.

Bokány Ferenc:

1966-ban ment el Magyarországról, ahol akkor még beatzenészként működött, többek között a Metró zenekarban basszusgitározott. Svédországban elvégezte a Zeneművészeti Főiskola nagybőgő tanszakát, és bekerült a Stockholmi Opera zenekarába. Később átszerződött az Oslói Operába, majd 14 évi skandináviai tartózkodás után Hollandiába költözött. A Holland Kamarazenekarban játszott első nagybőgősként, majd a Hilversumi Rádió Szimfonikus Zenekarába nyert felvételt. 1992 óta az Orchestre National de Lyon tagja, ahol szólamvezető. A könnyűzenét nem hagyta abba, rendszeresen játszik jazz formációkban.

Eszem ágában sincs saját magam e nagy nevek közé sorolni, de talán az is érdekes, ahogy én váltam bőgőssé. Kiskoromban jártam zeneiskolába, ahol gitározni tanultam, de hamar meguntam. Az általános iskola után - szüleim mintájára – képzőművészetre adtam a fejem, keramikusként végeztem a szakközépiskolában. Jövőmet illető terveimben az építészmérnökség állt a fő helyen. Az iskola végzése során sok zenésszel ismerkedtem meg, sőt zenekart is alapítottam barátaimmal, ahol basszusgitároztam. Valahogy megtetszett a nagybőgő is, és érettségi után ottmaradtam szakmai tagozaton, hogy tanulhassam a rajta való játékot. Innen már egyenes út vezetett a főiskolára. Hogy merre tovább, még nem tudom, csak egy biztos, hogy nagybőgőzni fogok.

Süskind nagybőgőse rendelkezik talán a legkülönlegesebb életúttal mind közül. Nagybőgőssé való válásának elbeszélése a freudi pszichoanalízis legmélyebb szegmenseibe vezet.

Adva van egy hivatalnok apa mindenféle művészi érzék nélkül és egy zenekedvelő fuvolista anya. Az anya imádja a férjét, az apa imádja a kistestvért, csak a bőgőst nem szereti senki.

„Na már most, apám iránti gyűlöletből elhatároztam, hogy juszt sem leszek hivatalnok, hanem művész; anyám iránti bosszúból azonban a legnagyobb, legnehezebben kezelhető, szólójátékra legkevésbé alkalmas hangszert választom; és hogy anyámat halálosan megsértsem és ugyanakkor pedig apámat kvázi még a síron túl is jól seggbe rúgjam, mégiscsak hivatalnok leszek: nagybőgőn, eme női jellegű hangszerek legnagyobbikán át jelképesen minden áldott este megerőszakolom a tulajdon édesanyámat, és ez a szimbolikus vérfertőző nemi érintkezés persze minden egyes alkalommal morális katasztrófát jelent.”

A nagybőgős szerint ez a morális katasztrófa van minden bőgősnek az arcára írva. Ebben az esetben talán kicsit túloz, de ehhez tudni kell, hogy milyen ember is lehet egy nagybőgős.

A nagybőgősök

„Na, ez az! …Ez vagyok én. Illetve hát, mi. Én meg a kollegák.”

Mint más témákban, úgy a nagybőgősök jellemét tekintve sem lehet nagyon általánosítani, hisz minden ember más, viszont a közös pont – a nagybőgőzés – miatt mégis vannak azonosságok. A legalapvetőbb közös tulajdonság talán a szinte feltétel nélküli lojalitás képessége a zenekar felé, ami más hangszereseknél kevésbé jelentkezik. Sokkal inkább tekintik magukat a zenekar részének, mint egyéni játékosnak. Ha stabil alapot biztosítanak, akkor nagyobb eséllyel szól jól a zenekar, ha nem játszanak jól, akkor a zenekar szinte megszűnik létezni, és így az ő munkásságuk is értelmét veszti. Tehát jó „csapatjátékosok”.

Egy bőgősnek muzikálisnak kell lennie, ahogy Beethoven is mondta. A muzikalitás viszont nagy fokú műveltséget követel meg. A nagybőgősök éppen ezért – jobb esetben - mély szellemi életet élnek. Általában valamely társművészetért rajonganak, de az sem ritka, hogy művelik azt. Furcsa módon sokan szeretnek rajzolni, s némelyek nem is akár hogyan. Ennek talán egyik legjobb példája Tibay Zoltán, aki a mellet, hogy nagyszerű tanár volt, remek verseket is írt, nagyszerűen rajzolt, és mintázott. Jó példának járjon itt elől az 1980-as debreceni nagybőgő kamaratalálkozóra írt verse:

Őszi kép

Írta Tibay Zoltán

Őszi színekbe öltözött a táj
A hullt-levél, napfény csellengve botorkál
Fátyolos a nap – már megtorpant
Az őszi szél nyargalva jár…
Hullajtja levelét a nyárfa,
Szomorún, bujdosva tűnik a nyár
Mint egy bolyongó lélek –
Remegve bujkál a napsugár.
Az ősz nagy léptekkel siet felénk;
A vándorló Garabonciás,
Köpenyével a szelet hajtja,
Utána jaj, sírás zokogás…
Az ősz szele – megannyi bőgő moraj…
Mely előtt hajlongva dőlnek a fák
Majd unott – gőgős mosolyra húzza száját
S tovább lohol: Ő – a nagy Garabonciás…

Van még egy közös tulajdonság, amit bátran rá lehet mondani bármely nagybőgősre. Vidámak. Én még nem találkoztam alapvetően szomorú kollegával. Sokat gondolkoztam már rajta, hogy miért van ez így, ötleteim vannak, de nem sikerült maradéktalanul megfejtenem a rejtélyt. Az ok nyilván itt is a hangszer táján keresendő. A rajta való játék a méltóság, a tekintély és a groteszk harca. Egy furcsa tánc, melynek során emberfeletti erőfeszítés árán születik meg az a kissé fátyolos, nem mindig szép, de ennek ellenére lélekmelengető hang. És ennek megvan a maga humoros oldala.

A másik lehetséges ok ennél egyszerűbb, mégpedig az, hogy mivel helyzetükből adódóan a nagybőgősök a legritkább esetben karrieristák – például egy hegedűs ellenében, akiből lehet mondjuk akár koncertmester is – kikerülik a zenészlét sok problémáját, s ezáltal boldogabbak, vidámabbak.

Természetesen a fent leírtak nem azt jelentik, hogy minden nagybőgősnek feltétlenül vidámnak, és lojálisnak kell lennie. Mint mindenhol, így itt is vannak kivételek.

Érdemes megfigyelni egy nagybőgőst, mikor magáról, vagy a hivatásáról beszél. Ennek két nagyon jó példáját mutatom be. Az egyik Süskind nagybőgőse, a másik pedig a tavaly elhunyt Pege Aladár.

Süskind nagybőgőse agglegény ennek minden hátrányával. Egy belvárosi lakásban él, melyet teljesen lehangszigeteltetett, hogy a külvilágot mégjobban kizárhassa az életéből. Otthon csak ő létezik a nagybőgőjével és a gondolataival, melyek a monológ során elfogyasztott sör hatására egyre inkább őszinték lesznek. Tipikus nagybőgős: minden gondolata a hangszer körül forog, vagy onnan indul el, és oda talál vissza. Sérelmezi, hogy nagybőgős. Sérelmezi, hogy hátul kell ülnie a zenekarban, hogy nem is hallatszik. Sérelmezi, hogy nem lehet híres szólista, hogy senki nem néz fel rá azért, mert ő egy nagybőgős. Ellentmondásos figura: egyszer nagyra van hivatásával, máskor meg szégyenli. Egyszer dicsekszik hangszere hangjával, máskor meg zörejként titulálja azt. Ő az, aki nem képes elfogadni a bőgőzéssel járó hátulütőket. Végletekben gondolkodik, nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni a finom átmeneteket. Ellentmondásosságának legjobb példája, ha tőle idézek. Az első szöveg a monológ elejéről való:

„…Én szerény ember vagyok. De mint muzsikus tudom, hogy milyen talajon állok. Az anyaföld, amelyben mindnyájan gyökerezünk; az erőforrás, amelyből minden zenei gondolat táplálkozik; a teremtő pólus, amelynek ágyékából – hogy kisszerűen fejezzem ki magam, kibuggyan a zene magva… ez mind én vagyok! – illetve, hát a bőgő. A nagybőgő. És minden egyéb - csak ellenpólus. Minden egyéb csak a nagybőgő által válik egyáltalán pólussá.”

Egy szerény ember szájából ez furcsán hangzik, holott alapvetően bölcs ember:

„Ha hamisan kell játszanod ahhoz, hogy tudomást vegyenek rólad, akkor jobb, ha nem is vesz rólad tudomást.”

Ez abból a naiv ötletből származik, hogy mi lenne, ha így hívná fel a figyelmet magára a próbán, hogy észrevegye az áhított nő, Sara, a színház mezzoszoprán énekesnője.

Szerelmi mámorában – s persze a sör hatására - annyira felmagasztalja a nőt, hogy nagybőgősségének könyv eleji felbecsülhetetlen jelentősége eltörpül emellett:

„Én iparos vagyok. Belsőleg iparos vagyok. Zenész nem vagyok, az biztos. Szeretem a zenét. Meghallom, ha egy húr rosszul van hangolva, és különbséget tudok tenni fél és egész hang között. De nem tudok eljátszani egyetlen zenei frázist sem. Egyetlen hangot sem tudok szépen eljátszani… mert belőlem a lényeg hiányzik, mert nálam a belsőmből hiányzik minden muzikalitás – és ezt még meg tudom állapítani, ennyire még nem vagyok botfülű, ennyi önkritikám még van, és hála istennek, még tudom, mi vagyok, és mi nem.”

Persze Süskind bőgőse fiktív személy, sok valós nagybőgős dologból és problémából összegyúrva, hozzáadva az író fanyar világszemléletét, s nem mindig valós ötleteit, mely alapján bárki joggal kételkedhetne hitelességében, de ha bármely nagybőgős kezébe kerül a könyv, biztos, hogy sokszor magára ismer, s a mű végére nem lesz kétsége afelől, hogy ez a nagybőgős tényleg él valahol a világban, és kettesben sörözget a nagybőgőjével a hangszigetelt szobájában.

Másik példám valós személy, a nemrég elhunyt Pege Aladár, kinek ezúton szeretnék emléket állítani, s leróni tiszteletemet munkássága előtt.

Süskind nagybőgőse eképp vélekedik: „Nem, nem, születni valóban senki nem születik nagybőgősnek. Az út odáig keserves kerülőkön, véletleneken és csalódásokon keresztül vezet.”

Ebben az esetben nagyot tévedett, erről tanúskodik Utassy József Pege Aladárról írt verse is:

Már az anyaméhben
pengetted köldököd.
Ördögöd van, Ali:
angyali ördögöd!

Olyan régi zenész családban, amilyenből Ő is származott, a világ legtermészetesebb dolga lehetett, hogy a gyerekek is zenélnek. Pege már kiskorában sok nagybőgőt látott maga körül, náluk ez volt a családi hangszer. Apja és nagyapja is nagybőgős volt. Rengeteg alkalma nyílt arra, hogy lássa, mennyi hangot és érzelmet lehet elővarázsolni belőle. Tehetségének egyik mutatója, hogy amikor 1982-ben, New Yorkban, a Carnegie Hallban Herbie Hancock együttesében vendégszólistaként koncertezett, játéka olyannyira elbűvölte Charles Mingus nagybőgős özvegyét, hogy neki adta férje hangszerét.

Soha nem ment szimfonikus zenekarba, maradt szabadúszó. Nyilván azért vonzódott a jazz felé is, mert ebben a műfajban a nagybőgő szólóhangszernek számít, melynek létjogosultságát gyakran be is bizonyította: általános iskolás voltam, mikor egy délelőtt elvittek minket egy koncertre, ahol Pege Aladár mutatta be nekünk, hogy mit tud egy nagybőgő és játékosa. Meghökkentő volt, ahogy az a sok izgága kisgyerek – még azok is, akiket talán nem is érdekelt annyira, némán ültek, s lenyűgözve hallgatták, ahogy a művész valamely egyszerű magyar népdalból hogyan kerekít ki improvizációval egy komplett előadási darabot. Biztos vagyok benne, hogy ez az élmény is hozzájárult nagybőgőssé válásomhoz.

Aki jazz-bőgős, annak általában nagyon kevés a klasszikus képzettsége. A klasszikus iskolán nevelkedett zenészek viszont ritkán érzik a jazzt. Ezért nagyon ritka az, hogy valaki mind a két műfajban egyformán jó, nagybőgőben pedig kifejezetten ritkaság az ilyen kétlaki zenész. Ez a képesség nagy ajándék, hiszen végtelenné teszi a zene amúgy is tág határait. Pege Aladár ilyen volt, és nagyon is tudta magáról:

„Szeretnék egy fontos dolgot hangsúlyozni, helyreigazítani. Nem dzsessz-zenész vagyok. A nyugati kritikusok olyan nagybőgőművésznek tartanak, aki minden stílusban játszik, méghozzá világszínvonalon.”

Néha talán némi hiúság is bújt szavai közé:

„Elsősorban klasszikus művész vagyok, de ebben a műfajban nagybőgővel nagyon kevés lehetőség adódik a szólózásra, más kérdés, hogy a világon nagyon kevés az a fajta nagybőgős is, aki olyan mértékben ura a hangszerének, hogy ezt megteheti. Vannak nagyon jó zenekari bőgősök, de a szólista feladata teljesen más. Nem azt mondom, hogyha nekem most be kellene ülnöm egy szimfonikus zenekarba, rögtön tudnék mindent, de a harmadik próba után már igen.”

Pege Aladár a mellet, hogy remekül játszott hangszerén, nagyszerűen bánt a közönséggel is. Talán külön nem is törekedett erre, lényéből fakadt az a derű, ami rendszerint átragadt a hallgatóságra is.

„Külön képesség az is, mennyire képes az ember ilyen helyen kapcsolatot teremteni a közönséggel – ehhez már nem elég a hangszeres tudás, hanem olyan személyes kisugárzás is kell, ami igazán csak a legnagyobbak sajátja. Amikor életemben először játszottam jazzklubban, számomra is furcsa volt a helyzet. Azóta megszoktam, sőt, élvezem is, bár a habitusomhoz közelebb állnak a hagyományos dolgok, a szép, ünnepélyes koncerttermek.”

És végül elmondja, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki sikeres zenész legyen. Persze ezeket mindenki tudja, de egy nagy név szájából sokkal hitelesebb.

„Létezik egy titok, amit megosztok mindenkivel. Csak a legjobb zenészekkel szabad együtt játszani. Nagyon sok gyakorlás és tanulás szükséges. Az sem baj, ha tehetségesnek születünk.”

Nagybőgős és nagybőgő

„Volt nekem egy nagynéném, aki mindig beteg volt, és panaszkodott állandóan, hogy senki sem törődik vele. Hát pontosan ilyen a nagybőgő!”

Minden hangszeres zenésznek valamilyen extra kapcsolata van a hangszerével. Ez alól a nagybőgő sem kivétel, sőt talán a hangszerek közül ez követeli meg leginkább az odafigyelést, a törődést. Egyrészt alapanyagai miatt, másrészt méretéből adódóan.

Egy nagybőgősnél általános probléma, hogy a hangszer néha bizony szétesik a szállítás közben szenvedett kisebb-nagyobb ütések által, vagy a hangszerépítő hanyagsága miatt. Legtöbbször az előlap, vagy a hátlap válik el. Ebben az esetben nem mindig van pénz hangszerészre, így a bőgősnek magának kell megragasztania a hangszert, s ez által még bensőségesebb viszonyba kerül vele. Hangszere iránt általában több megbecsülést érez, mint más vonósok, a nagybőgőről néha csaknem hódolattal beszél.

Amit a nagybőgő a legjobban nem szeret az a hideg, párás levegő. A fa részek megszívják magukat, a fém húrok összezsugorodnak, elhangolódik, elmegy a hangja, és nem kívánt feszültségek keletkeznek a testben. Egyszer egy téli koncert után az utcán vártam a kocsira a nagybőgővel, amin huzat sem volt, s a hangszer annyira áthűlt, hogy kiugrott a húrláb a húrok alól, persze hatalmas csattanás kíséretében. Szerencsére nagyobb baj nem történt.

Süskind bőgőse talán kicsit rosszabbul járt:

„Egyszer, 74 decemberében, Ettal és Oberau között elakadtunk a hóviharban. Két óra hosszat vártunk az autómentőre. És én átengedtem neki a kabátomat. A testemmel melengettem. A hangversenyen aztán neki kutyabaja sem volt, bennem pedig már ott lappangott egy szörnyű influenza.”

Mi ez, ha nem a legintimebb kapcsolat, szinte olyan, mint a szerelem. És valóban, márcsak a hangszer emberi méretéből és arányaiból adódóan a bőgős kénytelen társként kezelni. Nevet ad neki, beszél hozzá. Utálja amikor útban van, vagy ha szállítani kell, imádja, ha szépen szól, aggódik érte, ha baja van. Némely nagybőgősök szinte tényleg szerelmesek hangszerükbe. Ezért talán a hangszer női jellegét okolhatnánk: kerek formáit, a barokk festmények nőideáljainak vaskos arányait, melyek persze ma már nem olyan divatosak, de kétség kívül nagyon nőiesek. Erre vall a nagybőgős becsmérlő jellemzése is a nagybőgőről:

„Aztán elnézegetem én ezt az én nagybőgőmet. És azt gondolom magamban: micsoda szörnyű egy hangszer! Olyan, mint egy hájas öregasszony. A csípője túlságosan lent van, a dereka teljesen félresikeredett. A húsa olyan, mintha a hatodik hónapban lenne! Aztán ezek a csapott, angolkóros vállak! – Meg kell őrülni tőle!”

Máskor meg erotikus vágyainak megtestesítőjévé válik a hangszer, mikor az áhított nőre gondol:

„És akkor én azt képzelem, hogy ott áll előttem, egész szorosan, mint most a nagybőgő. És akkor már nem tudom türtőztetni magam, és hátulról, így óvatosan hozzádörgölőzöm... és érzem a feszes fenekét, a combjait… és akkor a bal kezemmel hátulról benyúlok neki, így a húrok alá, és megkeresem az F lukát és simogatom, így és így, és így…”

Sőt, a nagybőgő néha már nem is csak megtestesítője valakinek, hanem önálló, saját akarattal rendelkező személy:

„Ha az ember egyedül akar maradni egy nővel, vagy pláne, intimebb kapcsolat alakul ki – ott áll és sunyin végigkukkolja a jelenetet. Az embernek mindegyre az az érzése, hogy röhög rajta, és nevetségessé teszi az egész aktust. És ez az érzés természetesen átragad a partnernőre is és akkor aztán – ugye… érthető…!”

Persze ez már az agglegényi magány paranoiája, s az író végtelen fantáziájának mérhetetlen kreativitása.

Nagybőgős és a nagybőgőzés

„Nem, igazán nem mondhatom, hogy szeretném. Játszani rajta meg egyenesen utálok.”

Pedig pont az a legnagyobb élmény, ha minden nehézség ellenére is, de sikerül szépen játszani a nagybőgőn.

Ha valaki nagybőgőzésre adja a fejét, annak az elején sokat kell szenvednie. A hangszer nem adja magát egykönnyen. Talán a bal kéz szenvedi meg a legjobban ezt az ádáz birkózást. Vízhólyagok, begyulladt ujjbegyek, keserves izomláz, ami persze a jobb kéznél is jelentkezik. Sok időnek kell eltelni ahhoz, hogy a kezek megedződjenek. Később, ahogy a nagybőgős eléri a hüvelykfekvést, ez megismétlődik a hüvelykujjal is, valamint a hát is munkába áll a nagyobb fekvésváltások miatt. A nagybőgős tanuló néha teljesen úgy érzi, hogy a nagybőgőzés nem más, mint nyers fizikai munka. Ez persze a test megedződésével megszűnik, ha van már elég erő a zenéléshez.

A rendszeresen gyakorló, s emiatt jó kondícióban lévő nagybőgősök általában nagyon büszkék arra, hogy olyan jól szól a kezük alatt ez a nehézkes hangszer, s ez lehetne még egy magyarázat a nagybőgősök vidámságára is. Egy nagybőgős legfőbb és állandó problémája, hogy hogyan szól a hangszer a keze alatt. Ezért küzd, s ha jól szól, akkor boldog, és a boldogság nem más, mint a megoldott probléma katarzisa.

Süskind nagybőgőse így nyilatkozik erről:

„Vannak kollegák, akik az erdőben kocognak, mások nagy súlyzókkal gyakorolnak. Én a magam részéről semmiféle sportot nem űzök. De egyszer ott fogok összeesni a zenekar kellős közepén, úgy, hogy többé fel sem kelek.”

Ennek ellenére nem árt, ha egy nagybőgős valamely sportot rendszeresen űz, mivel annak ellenére, hogy a nagybőgőzés sok testmozgással jár, csak bizonyos izmokat mozgat meg, és ez hosszútávon rossz tartáshoz vezethet. Érdemes például megnézni Egri János jazz-nagybőgős testtartását. Ő mélyen ülve játszik a hangszerén, így a bal kéznek magasra kell nyúlnia, ha mélyebb hangokat játszik. A sok éves nagybőgőzés során testtartása hozzáidomult a hangszerhez, és ha jobban megfigyeljük, a bal válla feljebb van, mint a jobb. Ennek az egyik legjobb ellenszere például a rendszeres úszás, vagy bármely egyéb sport, ami az egész testet átmozgatja.

A másik nagy probléma, ami viszont sosem szűnik meg igazán, az intonáció. Még a legnagyobb nagybőgősök is rendszeresen szenvednek a nagybőgőn való tiszta játék nehézségeitől. Bizony, hiszen például a hegedűvel ellentétben, itt egy fekvésbe kevesebb hang fér, így jóval többet mozog az egész kar játék közben, s így az intonáció – megfelelő mennyiségű gyakorlás hiányában – instabillá válhat. Éppen ezért egy ifjú bőgősnek, aki még csak nemrég kezdte el, bizony nagyon sokat kell skáláznia ahhoz, hogy a későbbiekben csak a szinten tartással kelljen foglalkoznia, ami persze ugyancsak nagy odafigyelést igényel.

A harmadik nagy probléma a nagybőgő méreteiből ered. Mivel olyan nagy, nem mindig adódik mód a szállítására, így, ha van rá lehetőség, általában a koncert helyszínén próbálnak beszerezni cserehangszert, aminek a legritkább esetben egyeznek a méretei a megszokott nagybőgőjével. Ez nagyfokú rugalmasságot kíván a nagybőgőstől, és nagy rutint abban, hogy rögtön meg tudja állapítani a különbségeket. Bizony, néha külön tortúra megkeresni a hangokat egy idegen hangszeren. Ezért cserébe viszont a nagybőgősöknek megadatik, hogy sokféle hangszert próbálhassanak ki, melyek közül persze sajnos csak némelyik igazán jó nagybőgő.

A nagybőgős és a szerelem

„Szóval van most nálunk az operában egy fiatal énekesnő, szoprán, illetve mezzoszoprán – én már rengeteg hangot hallottam, de ez valami magával ragadó. Ez a nő egész egyszerűen mélységesen megragad.”

Mint mindenki más, a nagybőgős is párt választ magának, és valahol ebben is nagy szerepet játszik hangszere. Érdemes megfigyelni, ahogy a hangszeren való játék által alakított gondolkodás hogyan befolyásolja a párválasztást.

Az egyik legjobb példa erre megint csak Süskind nagybőgőse, aki meg is magyarázza, hogy miért pont Sarah-t, az opera fiatal mezzoszoprán énekesnőjét választotta:

„Tehát: a szoprán – csak a példa kedvéért mondom – a lehető legsarkosabb ellentéte lévén a nagybőgőnek… emberileg is, és hangszertani, hangzási szempontból egyaránt. Szóval, a szoprán, illetve ebben az esetben a mezzoszoprán – éppenséggel az az ellenpólus, amelyikből kiindulva… illetve amelyikhez közelítve, jobban mondva, amellyel egyesülve a nagybőgő… egyszóval ellenállhatatlanul – kvázi kicsiholja a zenei szikrát, amely pólustól pólusig hatol, a nagybőgőtől fel a szopránig, illetve ebben az esetben a mezzoszopránig, (…) egyfajta kozmikus, szexuálerotikus, vagy ha úgy tetszik, ösztönös hajtóerővel – és ugyanakkor mégis szervesen kötődik ahhoz a mágneses mezőhöz, ami a földközeli nagybőgőből árad (…) Igen. Zene csakis így születhet.”

És ez tényleg így van! Jómagam és sok basszushangszeren játszó kollegám is tanúsíthatja, hogy valamiért mi ösztönösen a magasabb regiszterben játszó zenészeket keressük magunknak. Például az egyik tubás barátomnak, s nekem is még csak fuvolista barátnőink voltak, de nagybőgős berkekben nem ritka az oboista és a hegedűs sem.

A másik eshetőség, ami természetéből adódóan ritkább – mivel hogy női nagybőgősből jóval kevesebb van – az, hogy két nagybőgős talál egymásra. Talán ez lehet a legideálisabb megoldás.

Nagybőgős a zenekarban

„Míg nagybőgős az ember, életfogytiglani kollektivitásra és százszázalékos biztonságra van ítélve.”

Ehhez tudni kell, hogy a könyv még akkor íródott, amikor ha bekerült egy nagybőgős egy zenekarba, akkor még számíthatott rá, hogy nagy eséllyel onnan megy nyugdíjba. Sajnos ez manapság már nem így van. A szerződéseket évről évre újítgatják, s bármelyik próbajátékon kiderülhet, hogy van nálunk jobb.

Persze ezzel a fejezettel nem az a célom, hogy sajnáltassam a nagybőgősöket, hanem, hogy bemutassam zenekari működésüket, s viszonyukat a többi zenésszel.

Egy aktív zenekari nagybőgős viccelődne rögtön, ha erről kérdezném, és azt mondaná, hogy ez a legkevésbé sem fontos, holott mégiscsak az, és ez a karmesterrel való viszony. Süskind bőgőse erről így nyilatkozik:

„Minden muzsikus tanúsíthatja, karmesterről bármikor lemondhat egy zenekar, de nagybőgőről soha. És én is tanúsíthatom, hogy olykor még az állami zenekarban is átjátszunk a karmester feje felett anélkül, hogy ő maga észrevenné. Hagyjuk, hadd bohóckodjon ott elől, ahogy a kedve tartja, mi meg játsszuk a magunkét. Na, persze, a fő-zeneigazgatónkkal ezt nem csináljuk meg. De vendég karmesterrel mindig. Ezek olyan titkos kis örömök.”

És ezek a kis örömök is hozzájárulnak a nagybőgősök vidámságához.

Ami még említésre méltó, az az, ahogyan a nagybőgősök a csellistákhoz viszonyulnak. Gyakran ugyanazt játsszák, amit ugyanúgy kell vonózniuk, viszont a hangszerek megszólaltatásának különbségei miatt néha nézeteltérések lehetnek közöttük. Sajnos csellistákkal erről nem beszélhettem sokat, de a nagybőgősök meg vannak győződve arról, hogy mindig a csellisták vonóznak össze-vissza, bár ebben az esetben visszaélnek helyzetükkel, mivel a csellisták nem láthatják, ahogy ők játszanak.

A nagybőgősök sokat tudnak a zenekarról. Ez nem azért van, mert pletykásabbak az átlagnál, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy magasan ülnek, és rálátnak mindenkire, ha akarják, akkor mindent láthatnak, ami történik. A nagybőgősök a zenekar őrtornyai. Ezért is van az, hogy gyakran nagybőgősök látják el a zenekari ügyelő feladatkörét is.

A nagybőgőtanításról

Szakdolgozatomat alapvetően pedagógiai szándékkal írtam, azon célból, hogy ha valakinek a kezébe kerül, kedve támadjon ezen a hangszeren tanulni. Persze kérdezhetné bárki, hogy akkor miért írtam annyit a hangszer hátulütőiről. Jogos a kérdés, de én abból indultam ki, hogy csak az kezdheti el nagybőgős tanulmányait, akinek már megvan a megfelelő testmérete, ami csak bizonyos kor után alakul ki (legkorábban a kamaszkorban), mellyel párhuzamosan jelentkezik már egy bizonyos fokú érettség is. Egy ifjú nagybőgős-jelölt már át tudja értékelni az olvasottakat, nem riad vissza a negatívumoktól, sőt akár kihívásnak is veheti, viszont a pozitívumokkal sokat segíthetek az előrehaladásában.

A nagybőgő oktatása ma szinte válságos helyzetben van, főleg a fővároson kívül. Pécshez például legközelebb Veszprémben tanítják zeneiskolai szinten. Ez nem azért van, mert nincs rá tanár, hanem egyszerűen a gyerekek nem akarnak nagybőgőzni. Ennek több oka is lehet. Az egyik és talán a legésszerűbb magyarázat, hogy nem is nagyon tudnak a hangszerről. Sajnos a mai műveltségi szint ritkán ér fel odáig, hogy a gyerekek ennyire tájékozottak legyenek. Például nemrég egy távoli ismerősöm megkérdezte, mivel foglalkozom. Mondtam, hogy nagybőgőzöm. Ő rögtön a cigányzenészekre asszociált, nem is tudta, hogy más műfajokban is használatos ez a hangszer, s csodálkozott rajta, hogy én nagybőgőzöm, pedig nem is vagyok cigány. Bármennyire meghökkentő, de sajnos ez a jelenség nem ritka.

A másik okot a ma észlelhető társadalmi és világgazdasági változásokban kereshetjük. Az elmúlt kétszáz év alatt a termelőgazdaság helyét fokozatosan átvette a pénzgazdaság, ahol a már meglévő értékek megőrzése helyett a meglévő anyagi javak gyarapítása lett a fő cél. Ebben a szinte betegesen túlhajszolt fejlődési kényszerben valahogy elsorvadnak az igazi értékek, amik eredetileg arra hivatottak, hogy összetartsák a társadalmat, mely ez által szépen lassan szétesik.

A pénzgazdaság egyik legnagyobb hátulütője az, hogy mindenki a csúcsra akar törni. Ez elsődlegesen természetesen az anyagiakra vonatkozik, de másodsorban igaz az egyéb téren való érvényesülésre is, mint például a kultúra. Egy nagybőgős manapság sem juthat messzebb egy zenekari állásnál. Kevés az olyan tehetséges és egyben eléggé karizmatikus muzsikus, aki képes szólistaként virágzó karriert befutni ezen a hangszeren. Ezért nem divatos a nagybőgő. Ha egy szülő zeneiskolába íratja gyermekét, nagy eséllyel valami szólójátékra sokkal inkább alkalmas hangszert választ neki, vagy sugallja, hogy a gyermek azt válassza annak reményében, hogy egyszer majd híres szólista lesz. Érdemes megnézni, hogy mely hangszerekből vannak nagyon sokan: zongora, hegedű, gitár, fuvola. A szólójátékra leginkább alkalmas hangszerek mind. A pár éve alapított magán zeneiskolákban már eleve nem is indítottak nagybőgős képzést. Ennek hosszútávon beláthatatlan következményei lehetnek, nem lesz utánpótlás, idővel nem lesznek nagybőgősök.

A kérdés, hogy ilyen esetben mit tehet egy zenepedagógus? Elsősorban tájékoztat. Minden lehetőséget megragad arra, hogy „reklámot” csináljon hangszerének, mely közben valamiféle népművelőként is helyt kell állnia, mivel valahol az ő feladata is lenne az emberek jó irányba való terelgetése a pénzhajhászástól vissza az értékek óvásához és előállításához. Sajnos a legtöbb zenetanár is beleesik abba a hibába, hogy csak azért tanít, mert fizetnek érte. Egyre kevesebb pedagógusban van meg az az elhivatottság, ami elvileg ehhez a szakmához nélkülözhetetlen. Ennek oka viszont a tanárképzésben keresendő, mely ugyancsak a mai világ működéséhez idomul. Érdekes kérdés lehet még – ami persze már minden hangszert érint – a szolfézs oktatás módja és minősége, mely sok diák zeneiskolai pályafutását nagyban befolyásolja. Több példáról is tudok, ahol a gyermek a szolfézs iránt érzett utálata miatt hagyta ott a zeneiskolát. Persze e téma kidolgozása egy külön szakdolgozatot igényelne.

Utószó

Sokáig kerestem a témát, ami alapján megírhatom a szakdolgozatomat. Nagyon megörültem, amikor tanárom a kezembe nyomta Patrik Süskind könyvét, melyben az a nagybőgős lakozik, aki rávilágított azokra a nagybőgős dolgokra és problémákra, melyből végül is sikerült kikerekítenem ezt az írást.

Bár az utolsó fejezet kissé fanyarra sikerült, de alapvetően igyekeztem friss vidámsággal beszőni minden gondolatomat, hogy ha bárki olvassa elsősorban ne a szakdolgozatot lássa benne annak minden komolyságával, hanem egy esszét a nagybőgőről, egy kellemes olvasmányt az általam annyira kedvelt hangszerről. Remélem elértem célomat.